Nem mondhatni, hogy Jásd egy nagyon jelentős helysége Magyarországnak, s mielőtt a Misogi Dojóhoz kerültem azt sem tudtam van ilyen település kis hazánkban. Ugyanakkor kicsit utánanézve igen sok érdekességet rejteget ez a kis, a Bakony szívében levő, római kori településmúltig visszanyúló gyökerekkel rendelkező falucska a Tési-fennsík és Gaja-patak völgye által körülhatárolt területen.

A hely maga gyönyörű, csöndes, tiszta levegőjű, telis-tele mindenhol zölddel és háborítatlan nyugalommal, amit csak 1-2 fékevesztett fiatal motorjának berregése zavar meg néha, illetve az esetenként az égen őrjáratozó vadászgépek. Amikor ott van az ember, valahogy könnyebben el tudja képzelni a bakonyi betyárok életét. Kicsit szemtelenül azt is mondhatnám, hogy a jásdi, egykori, egyik vízimalomban még minden ezt a betyárvilág hangulatot idézi fel, persze az épület tetején díszelgő napkollektorok kivételével.

Kata, Csilla és Gyuri társaságában már pénteken délelőtt elindultunk 1.4 literes Opel Astrámmal, hogy még a tábor előtt megismerjük kicsit a Gaja-völgyi tájcentrumot és tegyünk egy kisebb túrát a fenséges, nyugodt, zöldellő, madárcsicsergéstől hangos bakonyi erdőkben. Első érdekesség, amit láttunk az a Csákberényben - valószínűleg innen kapta nevét Csák Berri - található graffitivel díszített egykori szovjet típusú metró szerelvény volt, amit nem csak mi, de a TV2 naplójából elhíresült Sváby András és veterán autóikkal a szintén helyszínen leparkoló barátai is megtekintettek, lefotóztak és hangosan elmélkedtek létezésének okáról.

Innentől kezdve "egyenes" út vezetett Jásdra, ott is az egyik, egykori helyi vízimalomból kialakított kulcsosházba. Szerencsénkre nem mi voltunk az első érkezők, így le tudtuk pakolni cuccainkat az egyik épület emeletén kialakított szobákban. Tavaly óta a komfort fokozat mit sem változott, ágyak, hol földszintes, hol emeletes vaságyak fogadják az arra járó, megtévedt turistát. Minden szobában van 1-1 szekrény is, illetve ágyanként a szállás része 1-1 vékony pokróc is. A tisztaság hagy némi kivetni valót maga után, de ár-érték arányban remek kis szállás. Mivel most nem volt olyan kutya hideg - -4°C - mint tavaly, így a hozott hálózsákok még melegnek is bizonyultak az ott töltött éjszakák során.

A megérkezés után beletelt nettó 1 órába, mire mindenki összeszedte magát - megcsapott minket a jó levegő, a napsütés és az egész heti fáradtság szele - és elindultunk Balinka irányába. Illetve azt terveztük, ám minthogy emlékező tehetségemre hagyatkoztunk a GPS helyett, így A Szápár-Várpalota kereszteződésnél ösztönösen Várpalota fele vettem az irányt, ahova nagyon hamar el is jutottunk, aztán onnan Székesfehérvárra és egy viszonylag nagy - ismerd meg hazádat - kerülővel Bodajkra. Itt az autót lerakván tettük egy 6 km-es kört a gyönyörű Gaja-völgyi tájcentrumban, kb. 1,2 km/h átlag sebességgel, így 19 óra körül, feltöltődve pozitív energiákkal sikerült is visszaérnünk Jásdra, ahol még a táborba visszatalálás előtt megnéztük a Szentkúti zarándokhelyet, ahol Jézus keresztre feszítésének XIV. stációja is meg van örökítve. Kár, hogy a kereszténység szempontjából legfontosabbat, azaz a feltámadást kihagyták, vagy mi nem találtuk meg. Ám ettől függetlenül hatalmas pozitív energiákkal rendelkezik a hely.

Visszaérvén rádöbbentünk, hogy a társaság java része már ott van, megkezdődött a tábortűz körüli beszélgetés, iddogálás, zenélés. Gyorsan letéve a túra ruhákat csatlakoztunk is a többiekhez, mely csatlakozás, a hozott italok sokféleségének köszönhetően úgy sikerült, hogy ismét bemutathattam mókamesteri, gitáros-énekesi, Don juani, és még ki tudja milyen mivoltomat.

Elég az hozzá, hogy másnap 8 óra körül az egyik szobatársam, Evelin ébresztett azzal, hogy Zsolt már vár rám, illetve a reggeli futás. No, ez az amitől tartottam, mármint a futás. Talán tavaly is ez volt számomra a legnehezebben teljesíthető programpontja a tábornak, és nem volt ez máshogy idén sem. S így történt, hogy ismét jo-val vagy bokkennel üthettem a többiek nyomát, ám most csatlakozott hozzám Sanyi is, akinek futói képességei szintén az egeket verdesik. Nem hiába, a földjegyűek nehezebben futnak. Szerencsénkre legyen szólva, a többiek - s legfőképpen Kárpáti Gábor sensei - birka türelemmel várták, hogy megérkezzünk a táv felének számító kis tisztásra és ott együtt elvégezhessük a légzőgyakorlatokat.

Tavalyhoz képest nagy újdonság volt, hogy felmentünk az ún. Római fürdő nevű helyre, ahol egy Gaja-patakban levő sziklapárkányról sokan rituális fürdőszertartásba kezdtek - misogi -, mi többiek pedig gyönyörködtünk a tájban és szívtuk magunkba a pozitív energiákat, vagy éppen csak próbáltunk úrrá lenni másnaposságunkon. Hála Istennek visszafele innen már nem kellett futni, hanem úgymond "túráztunk" egyet a táborhelyig. Utána reggeli, majd délelőtti edzés következett. Elsőként a bokken került sorra, mellyel egymás után gyakoroltuk a páros technikákat, illetve az egyszemélyes katákat. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy iszonyat másnapos voltam, egész jól helytálltam és még talán Pusztai Gyurinak sem mutattam sületlenségeket, mikor elakadt a páros gyakorlatunk rá eső részénél. No persze csak ott, ahol hozzá tudtam szólni a témához. Az ebéd viszonylag szerény volt, tekintettel a délutáni edzésre, ám a nagyszabású vadpörkölt vacsora előkészületeit már rögtön az ebéd után elkezdtük. Ketten fel is áldozták magukat, és bokkenjüket fakanálra cserélték, hogy nekünk, többieknek legyen mit ennünk a délutáni edzés után.

A délután a jo jegyében telt, melyben talán kicsit több volt az egyéni gyakorlat, mint a páros, de csak egy kicsivel. Azt nem tudom felidézni, hogy pontosan milyen technikákat gyakoroltunk, de a végén levő 9 lépéses kata, engem személy szerint igencsak megzavart, pláne a benne levő kézváltásokkal. Ha most reprodukálni kellene, nem vagyok benne biztos, hogy menne.

A pörkölt varázslatos volt és ugyan "séfjeink" javallata ellenére már 22 órakor nekiálltunk vacsorázni, csak annyit mondhatok, hogy mennyei volt. A szombat este már jóval csendesebben telt, mint a pénteki, én is nyugovóra tértem már 23.30 körül, mondván rendesen kipihenem magam a vasárnapi etapra.

Mint annyi minden az életben, itt sem azon múlik, az egyén magában mit tervez el, hiszen vasárnap reggel érzésre sokkal rosszabb állapotban ébredtem, mint szombaton, és felkelésem után pár perccel őrületes fejfájás kezdett gyötörni. Gyanítom, előző nap nem kellett volna ebéd után a napon elaludnom. Emiatt a reggeli futás, már csak futásocskának sem volt nevezhető, pedig megtettem mindent, hogy ne így legyen. Már-már arra gondoltam, az egész napot a betegszobán töltöm, aztán eszembe ötlött, hogy nem lehetek ennyire puhány, meg amúgy sem sikk mindig panaszkodni. Így hát a délelőtti edzés előtt törölközőt aggattam a fejemre, egy fehér fejpánttal ráfogva azt. Kábé egy arab sejk benyomását kelthettem szőrös-szakállas arcommal és sötét napszemüvegemmel. Sokan meg is mosolyogták külsőmet, de ez csak erőt adott a folytatáshoz, ami bokkenből állt és a végén egy kicsi jo-ból. Mielőtt még elkezdtük volna, kaptunk némi fejmosást - azt kell mondjam jogosan - a futás helyetti sétáról, gombászásról, és a mászkálásról, illetve arról, hogy mit is jelent a dojo szellemisége. Arra tudok gondolni, hogy ezt nagyon egyszerűen "megúsztuk", biztos vagyok benne, ha Rege ott lett volna, nem visszük el a dolgot ennyire könnyedén. Azért azt gondolom, hogy Gábor sensei szavai nyomán mindenki mélyen magába nézett és elgondolkozott azok jelentőségén.

Ezen a vasárnap délelőtti edzésen is támadásokat és védekezéseket gyakoroltunk, és azt hiszem itt is egész jól teljesítettem magamhoz képest, pláne mikor ráéreztem az egyes technikák ízére. A "csavar" az egészben az edzés végén levő fegyverváltás jo-ra volt, amivel még elpróbáltunk egy 13 lépéses jo katát is, melyben talán az irimi tenkanos, megfordulós, kézcserélős és aztán hassóba beállós rész volt a legbonyolultabb, legalábbis nekem.

Innen már nem maradt más hátra, mint az ebéd, utána a "romeltakarítás", takarítás és hazaút. Én jól éreztem magam, és bár nagyon elfáradtam, és a futás terén levő nagyon-nagy kihívásaim ellenére a jásdi tábor mindig egy igen üde színfoltja életemnek. Ősszel folytatjuk tovább...

Ricsi előző bejegyzésére gondoltam nem kommentben, hanem egy külön írásban reagálok. Majd 25 évnyi Aikido és 15+ év edzősködés után elég sok mindent tapasztaltam saját magamon ill. a tanítványokon keresztül ebben a témában.

A "mi a gond velem?", "mi a gond az Aikidóval?" kérdéskör jóval összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk.

A gyakorlat azt mutatja, hogy az ember aikidós pályafutásában számos töréspont adódik. Arról most nem beszélek, hogy van, aki 1-2-3 edzés után hagyja abba, mert ezt egy elhibázott próbálkozásnak tartom.

Az első komoly törés úgy 2-5 hónap között következik be, amikor azzal szembesülünk, hogy koránt sem fejlődünk olyan ütemben, ahogy szeretnénk. Bénák vagyunk?

Valószínűleg nem, hanem vagy túl sokat várunk el magunktól, vagy teljesen más elképzelés van a fejünkben az Aikidóról, mint ami. Így az elmélet (a fejünkben) és a gyakorlat (az edzéseken) úgy eltávolodik egymástól, hogy diszharmóniát okoz bennünk.

Töréspont lehet a későbbiekben, amint "haladunk előre a ranglétrán", egy sikertelen vizsga. Micsoda szégyen! - gondoljuk. Holott lehet, hogy tényleg nem vagyunk az adott fokozat szintjén, és megsértődünk a tükörre, ami megmutatta, hogy még nem jött el az újabb öv ideje.

Utána - és ez főleg hakama (2. kyu) előtt szokott ránk törni - jön az, hogy "én ezt a vizsgát úgysem tudom jól megcsinálni". Ekkor átfordulunk a kishitűségbe, az önsanyargatásba és a görcsölésbe - aminek, ha ügyesen csináljuk, az lesz az eredménye, hogy tényleg nem sikerül.

Ezekre az szokott lenni az univerzális csodaszer, ha megpróbálunk a saját magunk örömére aikidózni. Mozgunk, mert jól érezzük magunkat, jól elfáradunk, de közben föltöltődünk energiával, és még technikai szinten is ragad ránk valami. Tamura sensei annak idején azt mondta, hogy az Aikidót csak örömmel érdemes gyakorolni, nem görcsösen. Mondhatnám, hogy vedd lazára az egészet, mosolyogj és csináld - egy elhibázott technika után itt nem jár a 10 kentó vagy a combos, se a nyilvános megszégyenítés.

Van azonban egy olyan töréspont is, ami bármikor, mindenféle külső esemény hiánya ellenére is berobbanthatja az egész aikidós életünket. Ez többnyire az "elegem van..." állapothoz köthető. Nincs motiváció, fásultság és fáradtság van, mókuskerék és rutin ezerrel.

A legtöbb esetben ez nem az Aikidóhoz köthető, hanem saját magunkhoz. Ilyenkor érdemes rákérdezni, hogy hol rejlik az "elegem van" gyökere. Elegem van a munkámból, az egyforma napokból, a sikertelenségemből, a párkapcsolatomból, a korán kelésből...? elegem van saját magamból! Ebben az állapotban - mivel a munkát anyagi megfontolásból nem olyan egyszerű otthagyni - a legkönnyebben szakítható láncszemet szakítjuk.

Az Aikido egy "hobby", ami arra volna való, hogy visszajöjjön az életkedvem, hogy megint kerek legyen a világ - de hát ott is erőfeszítés, koncentrálás, figyelem, erőnlét kell, amikor pont ez hiányzik az élet más területein is. Ilyenkor hallgatólagosan kikiáltjuk bűnbaknak az Aikidót, és abbahagyjuk. Legalább egy gonddal kevesebb.

Igen ám, de kisvártatva azt tapasztaljuk, hogy ettől nem oldódott meg a többi gondunk, ellenben már mozogni sem mozgunk. Marad a passzív önvizsgálat, köldöknézés, hízás és közben pusztul a világ...

Igen, jól ismerem ezeket az állapotokat, mert mindegyiken átmentem, de eddig még (lekopogom) nem hagytam abba az Aikidót - pedig már nem egyszer megfordult a fejemben.

Kritikus időszakokban érdemes arra fókuszálni, ami örömöt okoz az edzéseken - és nagy ívben lesz@rni mások véleményét, elvárásait és a fejünkben kavargó idióta gondolatokat. Az "elegem van" állapot pedig előbb-utóbb elmúlik, mint minden más is az életben 🙂

Félre ne értsetek, ez az írás most nem panaszáradat, inkább hangos gondolkodás.

Mostanában úgy érzem elhagyott a lendületem, ami eddig aikidó téren előre vitt. Lehet, hogy a tavasz miatt, vagy a lányok egyre szebbek, esetleg a meló sok, és úgy érzem állandóan fáradt és dekoncentrált vagyok, de valahogy sokszor van az az érzésem, hogy most inkább nem mennék le edzésre, inkább otthon maradnék, aludnék, vagy randiznék.

Nagyon szeretem a társaságot, tisztelem a mestereimet, de sokszor úgy érzem elfogy a szuflám, és hiába próbálom megérteni az általuk mutatott dolgokat, juszt se tudom. Hiába próbálok elfeledkezni minden egyébről és csak az aikidóra koncentrálni, de az agyam mást tesz, mint amit szeretnék. Nem úgy viszi a kezeimet, lábaimat, testemet, ahogy kellene, vagy ahogy szeretném. Richtig az ellenkező lábbal lépek, kézzel hárítok, vagy rosszul támadok. Mostanában tényleg sokszor érzem, hogy ez talán mégsem az én utam.

Ezt lustaságnak hívják, vagy kishitűségnek, netán most jött el az első hullámvölgy, amikor sokan feladják? Be kell valljam ez megijeszt, nem is kicsit. Megijeszt, hogy nem azt nézem milyen edzőtáborba lehet hétvégéken elmenni, vagy kitől lehet még többet tanulni, hanem azt, hogy tudnám magam végre normálisan kipihenni, hogy ismét kedvet kapjak a tanuláshoz.

Veletek volt már ez így? Vagy velem van a gond?

Kíváncsi vagyok ti - akik már hakamánál, vagy 1, 2, 3, 4 ... dannál jártok, hogyan tudtátok fenntartani a lelkesedést, ami elvitt odáig ahol jártok és mindig előre mutat.

A farsangi HBSE táborban, 2015. február 7-én sikeres vizsgát tettek a Misogi Aiki Dojo színeiben:

1. kyu:
Géczi Szabolcs

3. kyu:
ifj. Fehér Gábor
Smodics Roland

4. kyu:
Jenei Kata

5. kyu:
Ács Evelin
Darabos Edvárd Konrád
Füredi György
Heitmann Attila
Koblász Tamás
Kovács Attila
Legény László
Nádor Tamás
Pető Richárd
Slemmer Balázs
Tamás László
Tóth Zoltán

Gratulálunk az elért kyu-fokozathoz!

Azt gondolom mindenki készült már rá, hogy írok az 5. kyus vizsgáról, ezért nem is szeretnélek "cserbenhagyni" benneteket. Elkészítettem jegyzeteimet.

A vizsga előtti hetekben az én fejem már tele volt a technikákkal, mit csinálok rosszul, hol kellene még ezt meg azt beletenni a végrehajtásba, hogy olyan eredmény szülessen, amivel saját, igen magas elvárásaimnak megfelelhetek. Hozzátartozik az is, hogy még alvás közben is a különböző gyakorlatok feldolgozásán járt az agyam, amiből igen fura és sokszor ijesztő álmok születtek, és még több rágódás.

A szombati reggel úgy keltem fel, hogy minden bajom van, hányingerrel, némi köhögéssel, kedvtelenséggel és nem túl pihenten ébredtem és rögtön arra gondoltam, hogy is lesz a vizsga délután, addigra muszáj formába hoznom magam, ha már ennyit "vesződtem" eddig. Hál Istennek a Kata tanácsára elfogyasztott nagy mennyiségű kamilla tea, C vitamin és a saját kútfőből hozzátett meditáció segített, bár még a villamoson a Yudansha dódzsó fele arra gondoltam, nem teljesen kerek a történet.

Azt gondolom, aki jobban izgul bármilyen vizsga előtt, mint én, annak igen-igen nehéz helyzete lehet. Egyszerűen elsápadtam, próbáltam a technikák helyes végrehajtásába kapaszkodni, még az utolsó pillanatban is gyakorolni, de az idegességem csak nem hagyott alább. Az sem segített rajta, hogy körbenézvén a dódzsóban, sok-sok ismeretlen, ám kíváncsi arcot láttam. Talán még egy picit rá is tett az idegességemre, hogy ennyi ember előtt kell produkálni.

Mikor leültünk seizába a vizsgáztatókkal szemben, arra gondoltam, ez nagyon jó, mindjárt szólítanak, kimegyek, megcsinálom, amit tudok, és túl leszek rajta végre. Aztán nagy meglepetésként ért, mikor a 6., 4. és 3. kyu-ra vizsgázók neveit mondták a vizsgáztatók. No, lehet még izgulni, meg nézni, hogy ki miként old meg sok esetben hasonló vagy ugyanolyan technikákat. Azt kell mondjam, látszik a különbség, ha egy 6., egy 4. vagy egy 3. kyu-ra készülő csinálja ugyanazt a gyakorlatot. Végig lehet követni a fejlődési spirált, mindamellett, hogy a 6. kyusok vizsgája is nagyon tetszett, nagyon szépen csinálták.

Nemsokára eljött a pillanat, mikor minket is szólítottak. Attilával kerültem egy párba és szerencsére én kezdtem az ukézést, ellenkező esetben úgy éreztem, hogy a végére már nem lett volna erőm a technikákhoz. Érdekes módon, mikor megszólalt a dzsime, akkor alábbhagyott minden idegességem, a körülöttem levőket ugyan érzékeltem, de a széles plénumot nem. és képes voltam csak a tőlem telhető legjobb végrehajtásra koncentrálni. Mindamellett, hogy voltak hibák, úgy éreztem egészen jól sikerült végigcsinálnom mind az uke, mind a tori részt. Talán a legnagyobb gyengeség a helyes levegővételben, vagy ha úgy tetszik az erőnlétben volt. Mire az uke rész végére értem, már úgy fújtattam, mint Thomas a gőzmozdony. Ebből azt a tanulságot vagyok kénytelen levonni, hogy a 4. kyura bizony már valami állóképesség javítást muszáj lesz belevinni a felkészülésbe.

Mikor elhangzott a záró suwari waza kokyu ho, akkor nyugodtam talán meg csak igazán, és a tatami széléről már egész másképpen tudtam figyelni a 2. és 1. kyusok vizsgáját. Mondanom sem kell, kissé megszeppenve láttam, hogy mennyi mindent kell tudni akár csak a 2. kyura, de az elsőre meg pláne, ami most még nagyon távolinak tűnik.

Mikor a sikeres vizsgázókat hirdették ki, kicsit megijedtem, mikor az utolsók között még nem mondták a nevem, de amikor elhangzott, nagy kő esett le a szívemről és igazán el tudtam engedni magam.

Most így utólag már örülök, hogy nem hallgattam azon belső hangjaimra, amik azt sugallták, nem vagyok képes megcsinálni a vizsgát. És annak is örülök, hogy mestereim és csoporttársaim is a vizsga felé "löktek".

Az egész úgy kezdődött, hogy 2013 szeptemberében elkezdtem aikidózni azzal a célzattal, hogy hej, kell valami mozgás, mert a folyamatos és gyors súlygyarapodásom, és az önbizalmam béka segge alatti térnyerése nem tűr halasztás.

Gondoltam semmi extra, majd eljárogatok edzésekre, edzegetek, de csak és sima kis mozgásként fogom fel a dolgot, nem fogok parázni semmin, úgyis van máson.

Aztán már kábé az első héten megláttam, hogy nekem ez - sem - fog úgy menni, hogy csak úgy csinálgatom, aztán majd lesz valami. Minő meglepetés, mint mindenben, ebben is maximalista vagyok, és türelmetlen, és ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy én azt elterveztem, akkor nyűgös, hisztis és rosszabb, mint egy fürdős k..va.

Jöttek az edzések egymás után, még a jásdi reggeli futásokat is túléltem valahogy, és 2014 nyarán el is mentem a Donovan Waite táborba vizsgázni 6. kyura, ami ugye alapfokozat az Aikidóban, legalábbis ebben a rendszerében. Ott is majd összeszartam magam a vizsga előtt, pedig aztán gyakoroltam - vagy mondhatnám gyakuroltam, ha nem aihamni-s technikák lettek volna - rá sokat. Aztán csodával határos módon az meglett, és akkor volt az a felelőtlen beszélgetés, melynek következményeként valahogy a nevemhez kötötték a 2024-et és a 4. illetve a 3. dant.

Mivel az életem igen jelentős fordulatot vett 2014 augusztusának végén, és sikerült végre elhelyezkednem, ezért kissé kevesebb fókuszt kapott az Aikidó és az edzések, mint addig. Így aztán mikor mondták, hogy idén februárban 5. kyus vizsga, akkor nem is izgattam magam túlságosan, mondván én most úgysem megyek, hiszen messze állok még a szinttől és a technikákat sem tudom álmomból felkeltve megcsinálni.

Aztán a csoporttársaim addig-addig húztak, hogy muszáj elmennem felkészítőre, na meg vizsgázni, amíg nekiduráltam magam, legalább a felkészítőnek. Nem mondom, ma, mikor ballagtam a Kinizsi utcai dojó felé, nehéz volt a szívem, csupa vegyes gondolatok jártak az agyamban, megpróbáltam felidézni a technikákat és, hát kábé 40%-uknál kudarcot vallottam.

No de sebaj, azért vannak a felkészítők - és ez az utolsó is a februári vizsgáig - hogy felkészítsenek a nagy eseményre, gondoltam naivan. Most már tudom, hogy a felkészítők azért vannak, hogy összezavarják az ember fiát, és amiben addig biztos volt, abban is megpróbálják elbizonytalanítani.

Tudtam ugyan, hogy nem vagyok nagy király suwari waza shomen uchi ikkyóban, illetve suwari waza katadori ikkyóban, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Becze Zsolt taktikai tanácsként a katadoris változatnál annyit mondott, hogy az elején csak lábcsere van, nem lépés, amit harmadik-negyedikre sikerült is abszolválni.

A shomenuchi ikkyónál csak a billentés volt rossz és az ura változatnál az uke útjából való ellépés hiányzott.
Aztán jött a tachi waza katatedori ikkyo, shihonage, tenchinage, udekimenage, kokyunage, melyeknél sorban menve a következő hibák voltak tapasztalhatók, ikkyo: billentés hiánya, túl közel lépés az ukéhoz, shihonage: hátat fordítás az ukénak és a kéz nem magam előtt tartása végig, tenchinage: nem megfelelő billentés és lagymatag levágás, ura változatnál pedig mindig hagyni az ukét teljesen szembefordulni velem, a földkézzel a tegatana elhagyása a technika végén udekimenage: fejben nincs meg a technika, a kar emelést nem közvetlenül a könyök izület felett csináltam, nagyon vállal löktem bele az ukét a gurulásba, nem pedig középpontból, kokyunage: a 4 variációból maximum 2 és felet sikerült megcsinálni.

Aztán következtek a shomenuchi-s technikák, mint az ikkyo, nikyo, kotegaieshi. Itt általános hiba a shomenuchi lagymatag vágása volt, nikyonál a nem megfelelő kézátfogás, az uke karjának Z alakba állításának kihagyása, annak erőltetése, hogy mindegy hogy, csak földre menjen, a nikyo uránál a sok tökölés a kézátvételnél, a kotegaeshinél pedig: hm, arra már nem emlékszem. Ja igen, az uke shomenuchijának nem jó hárítását vagy levételét már majdnem el is felejtettem.

A chudantsuki iriminagénél és kotegaieshinél a chudantsuki nem megfelelő erővel való ütése, az uke ütésének nem jó ütemben történő hárítása hibádzottak.

Arról nem is beszélve, hogy 2 órányi gyakorlatozás után kissé telítődött a küszöbszintem - nem szokta Filep a prést - és már minden bajom volt, nyűgös lettem, kissé dekoncentrált, no azért nem annyira, hogy egyáltalán ne tudjak figyelni.

Ami tőlem függetlenül rosszul érintett, az a résztvevők igen magas száma miatti kevés hely - egy-egy technikát alig lehetett normálisan végigcsinálna - a lábujjammal a partnerem lábujjának nagy erővel történő eltalálása, a nikyónál másféle kivitelezésre készülés miatt ukeként a jobb hüvelykujjam bezúzása és a hosszú hét, aminek a végén volt ez a 3 órás felkészítő, aztán a még mindig sebes térddel történő suwarizás sem esett túl jól.

Azt mindenképpen el tudom mondani, hogy tényleg sikerült Székely Viktornak összezavarnia bizonyos technikák esetében általam vélt tudásszintemmel kapcsolatban és elgondolkoztattak, hogy időben van-e nekem ez az 5. kyus vizsga.

Ám mivel az élet harc, pláne a harcművészetek terén, ezért addig míg le nem győztek, nem adhatja fel az ember, és akkor is csak inkább szusszanhat egyet, amíg újra talpra nem áll és folytatja, ott ahol abbahagyta. Emiatt Kovács Attila optimista és laza hozzáállását nagyon szeretem, mert mindig rá tud mutatni arra, túl sokat agyalok, aggódok és töprengek még a legegyszerűbb dolgokon is. Úgyhogy akár úgy is felfoghatom, hogy van még két hét a vizsgáig, nagyon jól összefoglaltam azt, min kell addig javítani, fejlődni, lemehetek "alfába" és gyakorolhatom a technikákat fejben, ügyelve a részletekre és aztán nekivághatok a vizsgának úgy, hogy menni fog, legfeljebb, ha nem most, akkor majd nyáron.

Aki pedig úgy érzi, hasonló cipőben jár, annak azt ajánlom, lazítson egyet most hétvégén, nézzen sok aikidós videót youtube-on a gyakorlandó technikákról, gyakoroljon fejben és "rajzolva", amennyit csak tud, és akkor minden rendben lesz, akár így lesz, akár úgy lesz.

Ismét elérkezett az idő, hogy búcsút vegyünk az éves dolgoktól figyelmünket a családnak, pihenésnek, feltöltődésnek - de jó lenne ha erről szólnának az ünnepek - szenteljük. Ezzel egy időben hétfő délután lezártuk a Misogi Dojo 2014. évét, számot adtunk - amolyan aikidós módon - a bennünk végbement változásról, és közösen ünnepeltük meg a sikeres évet, a sikeres kyu és dan vizsgákat, az év aikidósa elismerést, melyet Becze Zsolt és Nagy Gyula sensei-eink kaptak kitartó és állhatatos felkészítő munkájukért, melyet az év során tanúsítottak. Utólag innen is gratulálok nekik!

Idén 50-en ültük körbe a XI. kerületi dojo tatamiját, immáron újdonsült tagjainkkal kiegészülve, ami nagyon jó érzés volt azt gondolom mindenki számára. Mint az Zsolt mondandójában elhangzott,  a HBSE-n belül a Misogi a legnagyobb és tagszámát tekintve legdinamikusabban fejlődő dojo, amire - ezt már csak én teszem hozzá - büszkének kell lenni.

Hogy ne csak méltatásból álljon e rövid kis írásom elmondom nektek az eseményeket és az érzéseket a saját szemszögemből.

A délutánom furán kezdődött, rám tört egy hányingerrel egybekötött émelygés, de gondoltam, hogy akkor sem hagyom ki az esti edzést, ha bármi lesz is, ezért - vétve a dojo szabályzat ellen - bizony idegességből kifolyó gondjaimat egy felessel orvosoltam. Ami meg is tette a hatását, ugyanis idegességem alább hagyott. Kérdezhetnétek, mi a frásztól voltam ideges, hiszen ez egy ünnepi alkalom volt, semmi számonkérés, semmi ok arra, hogy feszült legyek, és igazatok is van, ám azt vettem észre, hogy az új és ismeretlen dolgoktól akarva-akaratlanul ideges leszek.

Az este a technikaként, amit be szándékoztam mutatni, a gyaku hamni tenshi nagét választottam, ami egy viszonylag egyszerű technika, és talán éppen ettől olyan bonyolult is. Természetesen 3-400-szor lejátszottam fejben a tökéletes végrehajtást, hova billentem az ukét, hogy vágok le, mikor hova lépek és hogy fogom befejezni a technikát, és fejben meg is volt gyönyörűen. Amikor viszont a kivitelezésre került a sor, valami hiba csúszhatott a gépezetbe, mert darabos volt, a végén még egyensúlyomat is vesztettem picit, mert nem a megfelelő helyre léptem, szóval egy szó, mint száz, nem voltam annyira elégedett önmagammal.

Ahogy néztem a danosok és a kyusok közül sokan ikkyot - ai hamniből, gyaku hamniból - csináltak, egy-két cifrázás volt közöttük mint suwari waza ikkyo omote, vagy gyaku hamni uchi kaiten sankyo, ude kime nage, ai hamni katate dori kotegaieshi, s meglepő módon pont a kezdők közül mutatott be valaki ude kime nagét.

Érdekes volt látni a különbséget egy 2 danos, egy 1 kyus és egy mu kyus ikkyo-ja között, mondhatnám azt is hol van az indulási pont és hova lehet eljutni onnan.

Amit még észrevettem, hogy nem olyan egyszerű még akár török ülésben sem végigülni egy 1,5 órás edzést úgy, hogy megfelelő testtartással tegye az az ember.

Természetesen most is volt üzenet, vagy útmutatás a jövő évre vonatkozóan mindenki számára, amit a technika végrehajtása után a kamiza előtt "talált" meg. Bármennyire is mantráztam, hogy ne harcos legyen a következő év, csak sikerült a következőt kihúznom: "A Harcos Újta a politika művészete: megelőzni a bajt, mielőtt még kialakulna. Ez azt jelenti, hogy úgy győzzük le az ellenfél szellemét, hogy rádöbbenjen tette ostobaságára. A Harcos Útja a harmónia megteremtése." S mellé még egy mécsest is kaptam, ami az jelképezi, valamilyen tanítási feladatom lesz 2015-ben. Ezen igen elcsodálkoztam, hiszen örök kétkedőként és bizonytalanként, hogy lehetnék én az a valaki, aki példát mutat másoknak vagy akár csak egy embernek is bármilyen téren.

A "bemutató" részt egy csoportkép elkészítésével folytattuk, majd indultunk is a MU Színházba a szeretet vendégségre - vagy akinek úgy jobban tetszik batyus bálra - ahol a kaja mellett a beszélgetéseké volt a főszerep. Kajából is annyi mindent hordtunk össze, hogy akik ott maradtak legvégig, azok rendesen telepakolták az elemózsiás zsákjukat indulva hazafele. Ezúton is köszönöm valakinek az egyik fél kürtős kalácsot és a mandarint, amit hozott illetve Boldog, békés Karácsonyt és Aikidóban gazdag Újévet kívánok innen mindenkinek, aki elolvassa ezen írást.

Mert aikidózni mindig lehet!

Igazából ezt a szösszenetet még a csütörtök esti edzés után írtam, de különböző okok miatt csak ma este tudtam posztolni, így nézzétek el nekem, ha jelenidőben beszélek a dolgokról benne.

Már az edzés előtt éreztem, hogy a mai valami miatt különleges lesz, és mikor megláttam Zsolti "bácsit" bokkennel az övében okítani a kezdőket, kicsit megszeppentem, miféle fenyítés is lesz. Hülyéskedtünk is egy sort a srácokkal az öltözőben, hogy új nevelési módszerek köszöntenek a Misogiba, de mint minden sejtés, ez is csak amolyan légből kapott volt.

Viszont a különleges jellegét a mai estének az adta, hogy Zsolt folyamatosan fotózott minket a gyakorlatok között, sőt még egy kezdő, egy középhaladó és gyanítom, hogy egy haladó csoportkép is készült az edzések végeztével.

Mivel nem voltunk még eléggé bemelegedve, ezért egy kokyu ho féle légzőgyakorlattal kezdtünk, aminek a végén az ukénak ki kell gurulni. Lehet, hogy ezt hívják kokyu nagenak, de ebben nem vagyok biztos. Mostanában annyiféle technikát veszünk, hogy kezdő koromhoz képest alig bírom a neveiket megjegyezni. Utána volt a csoportos gyakorlatban némi gurítás, amiknek a neveit szintén nem tudom, de összesen háromféleképpen kellett kigurítani az ukét, amiből mondjuk úgy 2 és felet sikeresen abszolváltam is.

Miután mindenki úgy érezte kellően bemelegedett, elkezdtük az este igazi csemegéjét, 5. kyura készülvén némi suwaris technikát, shomen uchi ikkyo képében. Mondanom sem kell, hogy ez nem ment annyira simán, mint amennyire egyszerűnek látszott a bemutatáskor. Valahogy a testem és a lábam, vagy mondhatni a középpontom és a lábaim nem mozognak egyszerre, és nem ugyanazt akarják csinálni. Földi Zoli sokáig magyarázta is, hova kéne mozdulnom a shomen uchinál és aztán hova levágni, de valahogy nem érzetem a technikát, hiába próbáltam fenemód összpontosítani.

Az élet - vagy talán az Aikido - úgy hozta, hogy ezután szinte végig Borhy Lacival gyakoroltam a páros, illetve a csoportos technikákat, és ma valahogy Laci tanítós kedvében volt, nem a "szokásos", 'megállok, tartom az alapállást, aztán hadd csináljon valamit a tori, már ha tud' félében. Hálás is vagyok neki ezért, mert úgy érzem, most sokkal többet tanultam, mint mostanában bármikor. S hálás vagyok még hatalmas türelméért is.

Igaz ugyan az is, hogy a shomen uchi-k még mindig megzavarnak és nem tudom mikor hogy kell belépni, vagy kilépni, aztán melyik kezemmel vezetem le az ütést és melyikkel fogom a fogást és pontosan hogyan, de ettől eltekintve egész jól mennek a gyakorlatok. Aztán ott van az egyensúly és a stabil állás - no csak, no csak, nem csoda, hogy így van ez a való életben is -, ami szintén nem jön mindig össze, és időnként csodálkozom, hogy ilyen görbe derékkal, ami nekem van bizonyos esetekben, lehet még technikát csinálni. Valahogy a stabilitásra és a tartásra jobban oda kellene figyelnem edzésen és edzésen kívül is.

Az edzés további részében volt gyaku hamni kotegaieshi, ikkyo, nikkyo, uchi kaiten nage, tenchi nage, ude kime nage sőt még véletlenül egyszer tévedésből uchi kaiten sankyo-t is csináltam. Aztán gyakoroltunk még shomen uchiból kotegaieshit, ikkyo-t, nikkyo-t, de lehet, hogy már keverem a sima gyaku hamnis gyakorlatokat a shomen uchi-sokkal. Abban viszont biztos vagyok, hogy shiho nage-t és irimi nage-t is csináltunk.

Plátói egyszerűséggel írhatnám azt is, volt minden, mint a búcsúban, meg azt is, hogy még annál is több. Arról sajnos nem győződtem meg az este folyamán, hogy a februári 5. kyus vizsgára való jelentkezésem megalapozott lenne.

Lehet, hogy így 2024-re nem lesz meg a 4. dan, de a folyamatos fejlődés többet ér minden fokozatnál. Képzeljétek, amíg e sorokat írom, éppen egyik kedvenc Seagal filmemet, az Ölve vagy halva címűt adja a Film+. Ha nem tudnám, hogy véletlenek nincsenek, akkor azt gondolnám micsoda fura egybeesés...

Elsősorban Mikula Petinek szentelem e sorokat, hiszen az ő tiszteletére adatott meg nekünk, hogy részt vehettünk a Misogi „házivizsgán” hétfőn, mely Péter 6. kyus előmenetelét volt hivatott biztosítani. No persze  - egy nagyon hipotetikus esetben – történhetett volna az is, hogy Peti nem felel meg a követelményeknek, de ez – mindenféle részrehajlás nélkül – csak hipotézis maradt, ugyanis a vizsgabizottság döntése alapján megkapta a 6. kyut és így haladhat velünk „középhaladókkal” együtt előre az aikidó rögös, de szép és örömteli útján.

Mondhatnám, hogy azzal a tapasztalattal és tudással, ami a hátunk mögött van, nekünk, akik nyáron szereztük meg a 6. kyut, baromi egyszerű és pihentető volt ez a házi vizsga, de nem így van. Néha azért sikerült kicsit belezavarodni a technikákba, merre is kell elindulni, hogy billentek, hogy emelem a kezem, hogy esek, de a legnagyobb nehézséget talán a résztvevők nagy száma okozta. Minthogy egy vizsga közben a külvilágra még olyan fokon nem vagyunk képesek odafigyelni, mint az ideális lenne – ez majd idővel jönni fog –, ezért sokszor megesett, hogy egymásnak gurítottuk az ukéket, vagy ugyanoda vittük le őket, ahova a „szomszéd pár”, és ebből bizony még sérülés is lehetett volna. A vizsgát lezáró suwari waza kokyu ho-nál úgy éreztem minden egyes percben, mikor a jobb térdemre „terheltem” a súlyomat, hogy kiugrik a szemem a helyéről, de hál Istennek megálltam anélkül, hogy félreálltam volna.

Meg kell mondjam, még mindig megterhelőnek mutatkozott ez a mintegy 20 perces folyamat, és nem a mosoly volt az első dolog, ami átfutott az arcomon utána, viszont másodikra már igen.

Annak örülök, hogy nem kellett elvinnünk a 6. kyus okleveleinket esetleges visszavonásra, és mindannyian fokozatunknak megfelelően teljesítettük ezt a számunkra „tét nélküli” vizsgát.

A hosszú nyári szünet után tegnap megtörtént az első edzés, amit igen-igen sikeresnek mondhatnánk, hiszen a teljesen kezdők is nagyon sokan voltak, illetve a középhaladók és haladók is. Mondjuk a középhaladók kifejezést én elég erősnek érzem, de már nem vagyunk teljesen kezdők.

Sajnos egyéb elfoglaltság miatt csak  a 19.30-as haladó edzés kezdetére értem oda és arról is majdnem lemaradtam, de azért a bemelegítéshez csatlakozni tudtam. Meg is lepődtem, mégpedig két dolgon. Az egyik, hogy nagyon sötét volt a folyosón és a tornaterem előtti részen, a másik pedig, hogy csak úgy özönlöttek kifele az ajtón a melegítő ruhás kezdők, bár volt köztük teljesen hagyományos gít viselő is.

Amit hallomásból tudok, hogy bár első edzésük volt, nagyon ügyesek voltak és igazán jól csinálták a feladatokat Gábor szenszej útmutatásának megfelelően. Viszonylag sokan voltak a haladók és a középhaladók közül is ezen az első edzésen, egyrészt segíteni a tatamik lerakásánál, berendezni a termet, másrészt az újakat biztatni, vezetni az úton, amire most léptek rá, vagy készülnek rálépni. Merem remélni inkább az első opciót választják, azaz elkötelezik magukat az aikidó szépségei mellett.

Ami a mi edzésünket illeti a bemelegítés szerintem kicsit pörgősebb tempóban zajlott, mint a szünet előtt, de az is lehet, hogy csak hosszú volt a nyári vakáció, vagy csak a szokásosnál fáradtabban érkeztem a tatamira. Olyan sokan voltunk, hogy az egyes technikáknál elég volt megfelelő helyet találni azok rendes végrehajtására, legfőképpen olyan jól megtermett legények esetén, mint én is vagyok. S mivel a többieket nem nagyon figyeltem, csak saját magamról tudok beszélni, és azt éreztem nem vagyok a legjobb formámban és a koncentráció is elfogyni látszott az edzés vége felé - legalábbis ami számunkra a vége volt, mert a hakamások, vagy hakama közeli haladók még ráhúztak vagy félórát. Igazából számomra a gyaku hamniból indított irimi nage ura tette be a kaput, vagyis az, amikor Gábor szenszej vagy kétszer megmutatta rajtam talán éppen Attilának, hogy hogy is kell megfelelően levinni a földre. Ami azt illeti még mindig nem vagyok az a fürge figura, aki lenni szeretnék, mikor egy ilyen földrevitelből kell hirtelen felállni. Az atemimről nem is beszélve, amit szintén javítgatni kellett Gyula szenszejnek is. Valahogy a lendület, vagy talán a pozitív értelemben vett agresszivitás hiányzik belőle. Tudjátok az alapállás, hogy én nem akarok senkinek ártani.

Meg kell mondjam rendesen megizzadtam az edzésen és még utána is csurom vizes lett az ingem, annak ellenére, hogy a nyár nagy részében nem hanyagoltam el az edzést, hiszen különböző dódzsókban edzettem, és ahogy láttam a többiek is elfáradtak rendesen, igaz ugyan, hogy a legtöbben három órát "koptatták" a tatamit.

Egy szó, mint száz, jó volt újra a Misogiban edzeni és nagy lendülettel folytatni az utat, amibe belekezdtünk. Aki nem hiszi, járjon utána és jöjjön el csütörtök délután 18.00-ra, a következő alkalomra.