Betegség miatt tegnap csak aktív szemlélőként tudtam – mitori keiko – részt venni az esti edzésen, amit ezúttal nem Kárpáti Gábor sensei, hanem Kátay-Németh Vilmos, 1. danos, vak Aikido mester tartott számunkra. Maga az ötlet egy tavalyi filmest során fogalmazódott meg bennünk, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk a “fehér kard” módszert egyszer saját tatamin is.

Aki még nem tudná kicsoda is Vili, annak mindenképpen ajánlom a Fehér kard című HBO gyártásban készült dokumentumfilm megtekintését, mely róla és az általa kidolgozott módszerről szól.

Nem nagyon örültem neki, hogy hétvégén lebetegedtem, de sokan mondták, hogy nem csak aktív résztvevőként lehet tanulni az edzésekből, hanem aktív figyelőként is.

Vili megközelítése már a bemelegítésnél különbözött kissé a nálunk “hagyományosan megszokottól”, hiszen kardió részekkel volt teletűzdelve, semmint elmélyült légzésekkel és nyújtásokkal. Sok szökdelés jobbra, balra, előre, hátra, fekvőtámaszok különböző lendülettel és ukemik a nem látók megközelítésével, két kezet lerakva, máshogy érzékelve a tatamit.

Mivel elég sokan összegyűltek a dojóból, ezért csak lépcsőzetesen lehetett például a gurulásokat végrehajtani, de ez nem szegte kedvét senkinek.

Fura volt látni – pedig teljesen logikus, ha belegondolok -, hogy egy vak ember sokkal inkább belülről dolgozik, nem pedig kívülről, nagy köríveken, ami számunkra evidens lenne. Mivel a fehér kard egy önvédelmi harcművészeti rendszer, itt a cél nem a szépség és a technikai tökéletesedés – persze ezt sem lehet elhanyagolni -, sokkal inkább a hatékonyság, ergo, aki egyszer földre került, az ne tudjon többet felkelni, illetve ha valaki meg akar támadni, olyat mutassak neki/rajta, ami elegendő fájdalmat okoz, hogy támadási szándékától elrettentse.

Voltak összekapaszkodós, fojtásos technikák, aikidókáink is kipróbálhatták a muay thaiban – thai box – bevett könyököléseket, térdeléseket és combrúgásokat, ami nem kifejezetten a klasszikus ueshibai úthoz tartozik.

Eleinte azt láttam a tekintetekben, hogy ezek a technikák számunkra furcsák és szokatlanok, nagy szemöldök felhúzások közepette nyugtázták többen a látottakat, de aztán valami furcsa módon mindenki felszabadultabb lett, átadta magát a küzdelemnek, a harci szellemnek, és felszínre törtek az “elnyomott belső fenevadak”. No persze ez nem azt jelenti, hogy vérengzés folyt a tatamin, de a harc szelleme megmutatta magát.

Kárpáti Gábor sensei például teljesen átadva magát a harci szellemnek hajtotta végre a könyököléseket, térdeléseket, vagy például Holod Jenő is, akit nem a legkönnyebb stílusáról ismerünk, láthatóan élvezettel kóstolgatta a “mi is működik a gyakorlatban” elvét akár ukeként, akár toriként.

Érdekes volt látni, hogy Vili a technikák előtti bemutatók során ugyanolyan hévvel és lendülettel rúgott és ütött, mintha éles helyzetben lett volna. Azt persze nem kétlem, hogy korántsem adott bele annyi erőt vagy lendületet, de érezni lehetett a súlyát a látottaknak, még nekem is, nem hogy az ukéinek.

Sajnos annak ellenére, hogy mindenki vigyázott a másikra, történt a tatamin egy fájdalmas összekoccanás és egy lábujj is kifordult a helyéről, de harcművészet lévén ilyen sérülések minden elővigyázatosság mellett is történnek.

Azt viszont bizton elmondhatom, hogy mindenki arcáról a felvillanyozottság, a szinte gyermeki öröm sugárzott, mikor az egyes technikákat hajtotta végre.

Számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy nincsen egy egységes út vagy irány, amin mindenkinek mindenképpen mennie kell, egyéni utak és irányok vannak, melyek mind ugyanoda – s ez most nem Róma – vezetnek. Valahol olyan ez, mint a különböző Isten-értelmezések, az egyes vallások, irányzatok ugyanarról az egy Istenről beszélnek, mégis különbözőképpen közelítik őt meg.

Amikor eljön az újabb edzés, a “megszokott” módon ugyan, de már egy újfajta szemléletmód, tudás birtokában léphetünk fel az életet jelentő tatamira.