Fehér Kard FILMest ajánló

Szerintetek az Aikidót mindenki meg tudja tanulni, vagy az összes érzékszervünk valamilyen szintű működése kell az elsajátításához?

Idén december 8-án egy olyan filmet vetítünk le nektek, melynek főhőse látássérültként, fekete övig küzdötte fel magát az Aikidóban. S hogy miért? Nem azért, mert olyan szépen néznek ki a technikák, vagy olyan harmonikus a mozgás, hanem azért, hogy védje az életét.

Sokan mondják, hogy a tanulási folyamat igazi eleje a fekete öv megszerzése, akkor kezdi igazán érteni és érezni az aikidóka, hogy miről is szól ez a mi harcművészetünk. Nincsen máshogy ez Németh Vilmosnál sem, ugyanis a dan fokozat megszerzése után, más harcművészetek felé is fordulva dolgozott ki egy Fehér Kardnak nevezett, kimondottan önvédelmi rendszert, melyben keveredik az Aikido,  thai-box, az MMA, a kung-fu, a judo és még ki tudja milyen küzdősportok. Mindezt azért, hogy ő és sorstársai ne kerüljenek többé olyan helyzetbe, hogy lumpen elemek az aluljárókban elszedik minden pénzét és még jól helyben is hagyják. Kis túlzással azt lehet mondani, ez napjaink Jeet-Kune-Do-ja.

NemethVilmos

Ha aikidózol tudod, hogy sokszor még a látóknak és hallóknak is nagy erőfeszítést, odafigyelést és koncentrációt igényel az egyes elemek elsajátítása, mivel a tanulási folyamat nagy része utánzás. A mester megmutatja, te pedig megpróbálod utána csinálni, és aztán sok-sok gyakorlással lesz valami hasonló belőle. Ha aikidókaként nyitott vagy a te stílusodtól eltérőekre, esetleg meg szeretnéd védeni magad a támadások ellen, vagy “csak” egy tartalmas filmet szeretnél látni, és jól érezni magad, gyere el és tarts velünk december 8-án, kedden este 18.00 órától a Nyugalom-Sziget Közösségi Térben, a XI. kerület Orlay utca 3-ban.

Nagy örömünkre szolgál, hogy a vetítés után vendégül láthatjuk Németh Vilmost, a Fehér Kard alapítóját.

A részvétel díjtalan, de hozzájárulásokat, amiből hasonlóan értékes filmeket tudunk a jövőben bemutatni, szívesen fogadunk.

Kérünk, hogy e-mailes regisztrációddal erősítsd meg részvételi szándékod a nyuszikucko@gmail.com e-mail címen, legkésőbb 2015. december 6-ig.

Jelentkezéseiteket korlátozott számban tudjuk fogadni a helyszín méretei végett.

Köszönettel a szervezők!

Michelle Feilen (6. dan) edzőtábora

Michelle.Feilen.BP.2015

November 1-ig a tábor díja csak 9000 Ft!

Őszi Misogi keiko – Jásd

Az előzetes híresztelések ellenére, szép napos időben tartottuk meg az őszi szamuráj-képzőnket. A tábor velejárói, a szokásos jó hangulat és a bőséges táplálkozás mellett természetesen a fegyvereké volt a főszerep. Izzott a kezekben a jo és a bokken… de minderről a szavak helyett beszéljenek inkább a képek.

DSC_0168_kicsi

DSC_0071

DSC_0072

DSC_0194

DSC_0209

DSC_0269_kicsi

DSC_0305

DSC_0245

DSC_0304-kicsi

DSC_0315-kicsi

DSC_0284-kicsi

DSC_0061-kicsi

DSC_0024

DSC_0019

DSC_0074-kicsi

DSC_0031-kicsi

DSC_0131

DSC_0090
Foto: Zsina (köszönjük! 🙂 )

Az aikidó és én

Mivel a nyári szünet utáni első edzésre nem tudtam elmenni, így tegnap volt a napja, hogy újra élvezhettem Gábor Sensei motiváló szavait, Zsolt Sensei másokkal összetéveszthetetlen mosolyát, a sokadmagammal együtt mozgás örömét és az ennek eredményeképpen felszabaduló boldogság hormonokat. Még akkor is, ha Ildi előtt kissé megtorpantam az egyik gyakorlat közben, és ő ezt szóvá is tette.

Mostanában sokat gondolkoztam azon, mit is kezdjek az aikidóval, azon belül is magammal, kell-e ez nekem, vagy nem, van-e elég kitartásom, hogy mindennel együtt folytassam, aztán úgy döntöttem nem gondolkodom, inkább kipróbálom. Sok múlt a tegnapi edzésen, mert ettől vártam a választ. Azt kell, hogy mondjam, a rávezető gyakorlatokkal, a kokyu nagéval, a gurulásokkal újra azt a játékosságot éreztem, amit első alkalmaimon, mikor a legnagyobb problémám még az ukemikkel volt.

Tegnap, hosszú idő óta ismét élveztem az edzést, nem próbáltam túlságosan megfelelni a vélt elvárásoknak, inkább arra koncentráltam, én hogyan élem meg az egészet, ami bár nagyon önző dolognak hangzik, mégis azt gondolom, számomra a fontos a saját viszonyom az aikidóhoz, a mestereimhez, a többiekhez, és amíg ezt pozitívan élem meg, és időm engedi, ott leszek a tatamin. A saját tempómban és erőmnek megfelelően csinálom, és éppen ideje leszoknom arról, hogy mindig mások véleménye alapján alakítom a dolgokat: azt, hogy csinálok-e valamit, mennyi ideig, milyen kitartással és milyen elánnal. Mert az ember, akinek meg kell felelnem, az én vagyok, ha ez nem megy, akár el is áshatom magam 6 láb mélyre.

Ennek fényében kezdem meg ezt az évadot, és kívánok minden aikidókának hasonló, felismerésekben gazdag őszi kezdést.

Dan- és kyu vizsgák

Július 11-én a HBSE edzést követő dan- és kyu-vizsgákon a Misogi Aiki Dojóból sikeres vizsgát tettek:

2. dan
Visky Balázs

Visky.Balazs.2.dan

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(foto: Megyesi Gábor)

n

1. kyu
Holod Jenő

3. kyu
Németh István

4. kyu
Árvay János

Gratulálunk a frissen megszerzett fokozatokhoz!

Sikeres 6. kyu vizsgák

Június 8-án, hétfőn este az idei évad kezdői közül 7 bátor aikidoka mérettette meg magát az első kyu vizsgáján, amit a Misogi Aiki Dojóban rendeztünk.

Az ilyenkor szokásos és elfogadható pontatlanságok mellett egy lendületes 30 perc alatt, a 6. kyu elvárt szintjének megfelelő teljesítményt nyújtva sikeres vizsgát tettek (abc sorrendben):

Drabcsik Gergely

Ertl Zsolt

Göőz Tibor

Görbe Dávid

Gyárfás Bolivár

Hámori Benedek

Majercsik Levente.

Gratulálunk a 6. kyu-hoz, és köszönjük Kovács Attilának a beugró szerepét!

 

Hétköznapi csoda

Nem tudom mi történhetett, de hosszú idő óta ma volt újra, hogy megint élveztem az edzést, pedig nem csináltunk könnyű technikákat, minthogy a 4. kyus vizsgára készültünk. Hála Istennek nem egy-egy fél órás intenzív rohammal, ahogy azt Zsolttal tettük már vagy kétszer is mostanában, inkább az egyes gyakorlatok részleteire igyekeztünk hangsúlyt helyezni, amikre felhívták a figyelmet a felkészítőn.

Én most ezzel a vizsgával úgy vagyok, hogy sok minden egyéb dolog kavarog a fejemben, melyeket nagy erőfeszítést igényel kibogozni és rendbe rakni, ezért egyelőre nem erőltetem a 4. kyut. Végre úgy szeretnék legközelebb vizsgázni, hogy én is úgy érezzem megy, ne csak a többiek – mestereim, csoporttársaim – biztassanak, hogy minden rendben lesz vele. Emellett azt is be kell valljam, mostanában nagyon nem megy, sem az összpontosítás, sem a lekövetés, valahogy igazán nem vagyok jelen az edzéseken, holott akkor és ott soha nem kavarognak egyéb dolgok a fejemben. S minthogy az aikidót nem szeretném fél hittel, fél odaadással csinálni, így most kisebb fajta szünetet adtam magamnak, amíg rendbe nem teszem az egyebet.

Ez a mai este valami miatt mégis kivétel volt, pedig tegnap este olyan szerencsétlenül vettem levegőt, hogy beszorult, és a hátam közepét is feszítette egészen ma délutánig. Azt hittem, sosem leszek túl a hétfőn, aztán hazafele tartva még edzés előtt majd leragadtak a szemeim, és minden bajom volt. Gondoltam, azért sem adom meg magam a körülményeknek, így meditáltam egyet, mégpedig azon, hogy most, egy hosszabb idő után újra fogok tudni rendesen figyelni, élvezni fogom az edzést, és minden jó lesz, úgy, ahogy lesz, még akkor is, ha nem lesz jó. S csodák csodájára működött is. Azt nem tudom mitől, mert korábban is meditáltam már ezen és akkor nem jött össze.

Igaz ugyan, hogy nagyon meleg volt a dojóban, és sokan is voltunk, mégis számomra remek edzés volt, és az is nagyon jó lenne, hogy ha minden alkalmat újra így tudnék megélni, és nem fáradtan és dekoncentráltan, ahogy mostanában gyakran megesik velem.

Jásdi tavaszi keiko

Nem mondhatni, hogy Jásd egy nagyon jelentős helysége Magyarországnak, s mielőtt a Misogi Dojóhoz kerültem azt sem tudtam van ilyen település kis hazánkban. Ugyanakkor kicsit utánanézve igen sok érdekességet rejteget ez a kis, a Bakony szívében levő, római kori településmúltig visszanyúló gyökerekkel rendelkező falucska a Tési-fennsík és Gaja-patak völgye által körülhatárolt területen.

A hely maga gyönyörű, csöndes, tiszta levegőjű, telis-tele mindenhol zölddel és háborítatlan nyugalommal, amit csak 1-2 fékevesztett fiatal motorjának berregése zavar meg néha, illetve az esetenként az égen őrjáratozó vadászgépek. Amikor ott van az ember, valahogy könnyebben el tudja képzelni a bakonyi betyárok életét. Kicsit szemtelenül azt is mondhatnám, hogy a jásdi, egykori, egyik vízimalomban még minden ezt a betyárvilág hangulatot idézi fel, persze az épület tetején díszelgő napkollektorok kivételével.

Jasd-2015-csoportkep-kicsi

Kata, Csilla és Gyuri társaságában már pénteken délelőtt elindultunk 1.4 literes Opel Astrámmal, hogy még a tábor előtt megismerjük kicsit a Gaja-völgyi tájcentrumot és tegyünk egy kisebb túrát a fenséges, nyugodt, zöldellő, madárcsicsergéstől hangos bakonyi erdőkben. Első érdekesség, amit láttunk az a Csákberényben – valószínűleg innen kapta nevét Csák Berri – található graffitivel díszített egykori szovjet típusú metró szerelvény volt, amit nem csak mi, de a TV2 naplójából elhíresült Sváby András és veterán autóikkal a szintén helyszínen leparkoló barátai is megtekintettek, lefotóztak és hangosan elmélkedtek létezésének okáról.

Innentől kezdve “egyenes” út vezetett Jásdra, ott is az egyik, egykori helyi vízimalomból kialakított kulcsosházba. Szerencsénkre nem mi voltunk az első érkezők, így le tudtuk pakolni cuccainkat az egyik épület emeletén kialakított szobákban. Tavaly óta a komfort fokozat mit sem változott, ágyak, hol földszintes, hol emeletes vaságyak fogadják az arra járó, megtévedt turistát. Minden szobában van 1-1 szekrény is, illetve ágyanként a szállás része 1-1 vékony pokróc is. A tisztaság hagy némi kivetni valót maga után, de ár-érték arányban remek kis szállás. Mivel most nem volt olyan kutya hideg – -4°C – mint tavaly, így a hozott hálózsákok még melegnek is bizonyultak az ott töltött éjszakák során.

A megérkezés után beletelt nettó 1 órába, mire mindenki összeszedte magát – megcsapott minket a jó levegő, a napsütés és az egész heti fáradtság szele – és elindultunk Balinka irányába. Illetve azt terveztük, ám minthogy emlékező tehetségemre hagyatkoztunk a GPS helyett, így A Szápár-Várpalota kereszteződésnél ösztönösen Várpalota fele vettem az irányt, ahova nagyon hamar el is jutottunk, aztán onnan Székesfehérvárra és egy viszonylag nagy – ismerd meg hazádat – kerülővel Bodajkra. Itt az autót lerakván tettük egy 6 km-es kört a gyönyörű Gaja-völgyi tájcentrumban, kb. 1,2 km/h átlag sebességgel, így 19 óra körül, feltöltődve pozitív energiákkal sikerült is visszaérnünk Jásdra, ahol még a táborba visszatalálás előtt megnéztük a Szentkúti zarándokhelyet, ahol Jézus keresztre feszítésének XIV. stációja is meg van örökítve. Kár, hogy a kereszténység szempontjából legfontosabbat, azaz a feltámadást kihagyták, vagy mi nem találtuk meg. Ám ettől függetlenül hatalmas pozitív energiákkal rendelkezik a hely.

Visszaérvén rádöbbentünk, hogy a társaság java része már ott van, megkezdődött a tábortűz körüli beszélgetés, iddogálás, zenélés. Gyorsan letéve a túra ruhákat csatlakoztunk is a többiekhez, mely csatlakozás, a hozott italok sokféleségének köszönhetően úgy sikerült, hogy ismét bemutathattam mókamesteri, gitáros-énekesi, Don juani, és még ki tudja milyen mivoltomat.

Elég az hozzá, hogy másnap 8 óra körül az egyik szobatársam, Evelin ébresztett azzal, hogy Zsolt már vár rám, illetve a reggeli futás. No, ez az amitől tartottam, mármint a futás. Talán tavaly is ez volt számomra a legnehezebben teljesíthető programpontja a tábornak, és nem volt ez máshogy idén sem. S így történt, hogy ismét jo-val vagy bokkennel üthettem a többiek nyomát, ám most csatlakozott hozzám Sanyi is, akinek futói képességei szintén az egeket verdesik. Nem hiába, a földjegyűek nehezebben futnak. Szerencsénkre legyen szólva, a többiek – s legfőképpen Kárpáti Gábor sensei – birka türelemmel várták, hogy megérkezzünk a táv felének számító kis tisztásra és ott együtt elvégezhessük a légzőgyakorlatokat.

Tavalyhoz képest nagy újdonság volt, hogy felmentünk az ún. Római fürdő nevű helyre, ahol egy Gaja-patakban levő sziklapárkányról sokan rituális fürdőszertartásba kezdtek – misogi -, mi többiek pedig gyönyörködtünk a tájban és szívtuk magunkba a pozitív energiákat, vagy éppen csak próbáltunk úrrá lenni másnaposságunkon. Hála Istennek visszafele innen már nem kellett futni, hanem úgymond “túráztunk” egyet a táborhelyig. Utána reggeli, majd délelőtti edzés következett. Elsőként a bokken került sorra, mellyel egymás után gyakoroltuk a páros technikákat, illetve az egyszemélyes katákat. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy iszonyat másnapos voltam, egész jól helytálltam és még talán Pusztai Gyurinak sem mutattam sületlenségeket, mikor elakadt a páros gyakorlatunk rá eső részénél. No persze csak ott, ahol hozzá tudtam szólni a témához. Az ebéd viszonylag szerény volt, tekintettel a délutáni edzésre, ám a nagyszabású vadpörkölt vacsora előkészületeit már rögtön az ebéd után elkezdtük. Ketten fel is áldozták magukat, és bokkenjüket fakanálra cserélték, hogy nekünk, többieknek legyen mit ennünk a délutáni edzés után.

A délután a jo jegyében telt, melyben talán kicsit több volt az egyéni gyakorlat, mint a páros, de csak egy kicsivel. Azt nem tudom felidézni, hogy pontosan milyen technikákat gyakoroltunk, de a végén levő 9 lépéses kata, engem személy szerint igencsak megzavart, pláne a benne levő kézváltásokkal. Ha most reprodukálni kellene, nem vagyok benne biztos, hogy menne.

A pörkölt varázslatos volt és ugyan “séfjeink” javallata ellenére már 22 órakor nekiálltunk vacsorázni, csak annyit mondhatok, hogy mennyei volt. A szombat este már jóval csendesebben telt, mint a pénteki, én is nyugovóra tértem már 23.30 körül, mondván rendesen kipihenem magam a vasárnapi etapra.

Mint annyi minden az életben, itt sem azon múlik, az egyén magában mit tervez el, hiszen vasárnap reggel érzésre sokkal rosszabb állapotban ébredtem, mint szombaton, és felkelésem után pár perccel őrületes fejfájás kezdett gyötörni. Gyanítom, előző nap nem kellett volna ebéd után a napon elaludnom. Emiatt a reggeli futás, már csak futásocskának sem volt nevezhető, pedig megtettem mindent, hogy ne így legyen. Már-már arra gondoltam, az egész napot a betegszobán töltöm, aztán eszembe ötlött, hogy nem lehetek ennyire puhány, meg amúgy sem sikk mindig panaszkodni. Így hát a délelőtti edzés előtt törölközőt aggattam a fejemre, egy fehér fejpánttal ráfogva azt. Kábé egy arab sejk benyomását kelthettem szőrös-szakállas arcommal és sötét napszemüvegemmel. Sokan meg is mosolyogták külsőmet, de ez csak erőt adott a folytatáshoz, ami bokkenből állt és a végén egy kicsi jo-ból. Mielőtt még elkezdtük volna, kaptunk némi fejmosást – azt kell mondjam jogosan – a futás helyetti sétáról, gombászásról, és a mászkálásról, illetve arról, hogy mit is jelent a dojo szellemisége. Arra tudok gondolni, hogy ezt nagyon egyszerűen “megúsztuk”, biztos vagyok benne, ha Rege ott lett volna, nem visszük el a dolgot ennyire könnyedén. Azért azt gondolom, hogy Gábor sensei szavai nyomán mindenki mélyen magába nézett és elgondolkozott azok jelentőségén.

Ezen a vasárnap délelőtti edzésen is támadásokat és védekezéseket gyakoroltunk, és azt hiszem itt is egész jól teljesítettem magamhoz képest, pláne mikor ráéreztem az egyes technikák ízére. A “csavar” az egészben az edzés végén levő fegyverváltás jo-ra volt, amivel még elpróbáltunk egy 13 lépéses jo katát is, melyben talán az irimi tenkanos, megfordulós, kézcserélős és aztán hassóba beállós rész volt a legbonyolultabb, legalábbis nekem.

Innen már nem maradt más hátra, mint az ebéd, utána a “romeltakarítás”, takarítás és hazaút. Én jól éreztem magam, és bár nagyon elfáradtam, és a futás terén levő nagyon-nagy kihívásaim ellenére a jásdi tábor mindig egy igen üde színfoltja életemnek. Ősszel folytatjuk tovább…

Mi a gond az Aikidóval?

Ricsi előző bejegyzésére gondoltam nem kommentben, hanem egy külön írásban reagálok. Majd 25 évnyi Aikido és 15+ év edzősködés után elég sok mindent tapasztaltam saját magamon ill. a tanítványokon keresztül ebben a témában.

A “mi a gond velem?”, “mi a gond az Aikidóval?” kérdéskör jóval összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk.

A gyakorlat azt mutatja, hogy az ember aikidós pályafutásában számos töréspont adódik. Arról most nem beszélek, hogy van, aki 1-2-3 edzés után hagyja abba, mert ezt egy elhibázott próbálkozásnak tartom.

Az első komoly törés úgy 2-5 hónap között következik be, amikor azzal szembesülünk, hogy koránt sem fejlődünk olyan ütemben, ahogy szeretnénk. Bénák vagyunk?

Valószínűleg nem, hanem vagy túl sokat várunk el magunktól, vagy teljesen más elképzelés van a fejünkben az Aikidóról, mint ami. Így az elmélet (a fejünkben) és a gyakorlat (az edzéseken) úgy eltávolodik egymástól, hogy diszharmóniát okoz bennünk.

Töréspont lehet a későbbiekben, amint “haladunk előre a ranglétrán”, egy sikertelen vizsga. Micsoda szégyen! – gondoljuk. Holott lehet, hogy tényleg nem vagyunk az adott fokozat szintjén, és megsértődünk a tükörre, ami megmutatta, hogy még nem jött el az újabb öv ideje.

Utána – és ez főleg hakama (2. kyu) előtt szokott ránk törni – jön az, hogy “én ezt a vizsgát úgysem tudom jól megcsinálni”. Ekkor átfordulunk a kishitűségbe, az önsanyargatásba és a görcsölésbe – aminek, ha ügyesen csináljuk, az lesz az eredménye, hogy tényleg nem sikerül.

Ezekre az szokott lenni az univerzális csodaszer, ha megpróbálunk a saját magunk örömére aikidózni. Mozgunk, mert jól érezzük magunkat, jól elfáradunk, de közben föltöltődünk energiával, és még technikai szinten is ragad ránk valami. Tamura sensei annak idején azt mondta, hogy az Aikidót csak örömmel érdemes gyakorolni, nem görcsösen. Mondhatnám, hogy vedd lazára az egészet, mosolyogj és csináld – egy elhibázott technika után itt nem jár a 10 kentó vagy a combos, se a nyilvános megszégyenítés.

Van azonban egy olyan töréspont is, ami bármikor, mindenféle külső esemény hiánya ellenére is berobbanthatja az egész aikidós életünket. Ez többnyire az “elegem van…” állapothoz köthető. Nincs motiváció, fásultság és fáradtság van, mókuskerék és rutin ezerrel.

A legtöbb esetben ez nem az Aikidóhoz köthető, hanem saját magunkhoz. Ilyenkor érdemes rákérdezni, hogy hol rejlik az “elegem van” gyökere. Elegem van a munkámból, az egyforma napokból, a sikertelenségemből, a párkapcsolatomból, a korán kelésből…? elegem van saját magamból! Ebben az állapotban – mivel a munkát anyagi megfontolásból nem olyan egyszerű otthagyni – a legkönnyebben szakítható láncszemet szakítjuk.

Az Aikido egy “hobby”, ami arra volna való, hogy visszajöjjön az életkedvem, hogy megint kerek legyen a világ – de hát ott is erőfeszítés, koncentrálás, figyelem, erőnlét kell, amikor pont ez hiányzik az élet más területein is. Ilyenkor hallgatólagosan kikiáltjuk bűnbaknak az Aikidót, és abbahagyjuk. Legalább egy gonddal kevesebb.

Igen ám, de kisvártatva azt tapasztaljuk, hogy ettől nem oldódott meg a többi gondunk, ellenben már mozogni sem mozgunk. Marad a passzív önvizsgálat, köldöknézés, hízás és közben pusztul a világ…

Igen, jól ismerem ezeket az állapotokat, mert mindegyiken átmentem, de eddig még (lekopogom) nem hagytam abba az Aikidót – pedig már nem egyszer megfordult a fejemben.

Kritikus időszakokban érdemes arra fókuszálni, ami örömöt okoz az edzéseken – és nagy ívben lesz@rni mások véleményét, elvárásait és a fejünkben kavargó idióta gondolatokat. Az “elegem van” állapot pedig előbb-utóbb elmúlik, mint minden más is az életben 🙂

Nem értem mi van

Félre ne értsetek, ez az írás most nem panaszáradat, inkább hangos gondolkodás.

Mostanában úgy érzem elhagyott a lendületem, ami eddig aikidó téren előre vitt. Lehet, hogy a tavasz miatt, vagy a lányok egyre szebbek, esetleg a meló sok, és úgy érzem állandóan fáradt és dekoncentrált vagyok, de valahogy sokszor van az az érzésem, hogy most inkább nem mennék le edzésre, inkább otthon maradnék, aludnék, vagy randiznék.

Nagyon szeretem a társaságot, tisztelem a mestereimet, de sokszor úgy érzem elfogy a szuflám, és hiába próbálom megérteni az általuk mutatott dolgokat, juszt se tudom. Hiába próbálok elfeledkezni minden egyébről és csak az aikidóra koncentrálni, de az agyam mást tesz, mint amit szeretnék. Nem úgy viszi a kezeimet, lábaimat, testemet, ahogy kellene, vagy ahogy szeretném. Richtig az ellenkező lábbal lépek, kézzel hárítok, vagy rosszul támadok. Mostanában tényleg sokszor érzem, hogy ez talán mégsem az én utam.

Ezt lustaságnak hívják, vagy kishitűségnek, netán most jött el az első hullámvölgy, amikor sokan feladják? Be kell valljam ez megijeszt, nem is kicsit. Megijeszt, hogy nem azt nézem milyen edzőtáborba lehet hétvégéken elmenni, vagy kitől lehet még többet tanulni, hanem azt, hogy tudnám magam végre normálisan kipihenni, hogy ismét kedvet kapjak a tanuláshoz.

Veletek volt már ez így? Vagy velem van a gond?

Kíváncsi vagyok ti – akik már hakamánál, vagy 1, 2, 3, 4 … dannál jártok, hogyan tudtátok fenntartani a lelkesedést, ami elvitt odáig ahol jártok és mindig előre mutat.

Ez a weboldal sütiket használ. Az uniós törvények értelmében kérlek, hogy engedélyezd a sütik használatát, vagy zárd be az oldalt. További információ

Az uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmedet arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik kicsi, teljesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal azért helyez el a számítógépeden, hogy minél egyszerűbbé tegye számodra a böngészést. A sütiket letilthatod a böngésződ beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszed meg, illetve ha az "Elfogadom" feliratú gombra kattintasz, azzal elfogadod a sütik használatát.

Bezárás

Aikido edzés Budán, kezdő és haladó szinten – Misogi Aiki Dojo – Aikido hiteles forrásból